Két férfi feküdt egy kórházi szobában. Az egyik idősebb, túl a hetvenen, halálos beteg volt, állandó fájdalmak közepette teltek napjai. A másik fiatal, harmincon innen, még előtte az élet. Mégis mozdulatlanságra volt kárhoztatva. Ő csak pár napja került ebbe a kórterembe. Síbaleset történt vele, nyaktól lefelé megbénult. Az orvosok csak annyit tudtak ígérni: mindent elkövetnek. Idegsebészt hívtak hozzá. Jó esetben műtétek sora és hosszú-hosszú gyógytornával, lábadozással töltött hónapok vártak rá. S ha a műtét mégsem sikerül…? Akkor ágyhoz kötve élheti hátralévő éveit.
Az idős férfi csendben imádkozott. Mikor fájdalmai elviselhetetlenné váltak, halk sóhajjal kérte a nővértől a „koktélt”, az enyhet adó fájdalomcsillapítót. Kérem és köszönöm volt minden halk szava, és csendes vágy élt a szívében, hogy legyen vége már…
A fiatal lázadt, durva és elégedetlen volt, a műtétek fájtak, eredmény egyelőre nem látszott. Haragudott mindenre és mindenkire, amiért ez történt vele. Élni akart, úgy mint korábban. Vágyott kijutni a szabadba, de mozdulni sem tudott.
Az idős férfi feküdt az ablaknál. Egyik reggel felült az ágyban, és mesélni kezdett. Arról beszélt, hogy odakinn elolvadt a hó, az ablak alatt gyönyörű park van. Igaz, a fák ágai még kopaszak, de már látszik egy-egy fehér fejecske, megjelent az első tavaszi hírnök, a hóvirág. A fiatalember lehurrogta. Nem akarta hallani, mi történik odakünn, hiszen ő be volt zárva. Bezárva a kórházba, és béna teste börtönébe.
Az idős férfi azonban nem adta fel. Minden reggel elkezdte mesélni, hogy mit lát. A fák lassan kirügyeztek, a virágok kinyíltak, a parkban megjelentek az anyukák, gyermekeikkel a karjukon. Megpezsdült, elindult az élet.
Az idős férfi nem vágyta már a megváltó halált. Minden reggel, amikor új napra ébredt, csendes hála volt a szívében, hiszen tudta, miért él még: erősítenie, vigasztalnia kell a másikat, a szenvedő, kínlódó lelket.
A fiatalember műtétek során esett keresztül. Minden ébredéskor reménykedett… és észre sem vette, már várta, hogy mikor ül fel az öreg, és mikor kezd mesélni: a piros ruhás kislányról, aki éppen elesett, sírva is fakadt volna, de édesanyja ölbe kapta, vigasztalta. A férfiről, aki minden nap megjelent, öreg kutyáját sétáltatva. A fiatal lányról, aki rendszerint könyvvel a kezében érkezett, de leülve a padra nem olvasott, hanem csak nézett maga elé merengőn. Az elbeszélés nyomán szinte látta a csillogó kék eget, a nap sugarait, ahogy a járókelőket simogatták, a játszó, nevető gyerekeket, az ábrándozó kismamákat, a magányos öregeket. Nap mint nap kijutott a szabadba arra az időre, amíg szobatársát hallgatta.
Eljött a nyár, és a sokadik műtét után megtörtént a csoda. Már nem csak biztatták az orvosok, hanem ő is észrevette, valami történt: megmozdult a keze. Az addig béna idegpályák újra élni kezdtek.
Az idős férfi csendben hálát adott, és megköszönte Urának, hogy meghallgatta imáját.
Aznap reggel, amikor a fiatalembert először tolták gyógytornára, szobatársa csendben, örökre elaludt.
A fiatalember nemsokára kérte, tegyék át a másik ágyba, hiszen onnan kiláthat az ablakon. Hatalmas volt a megdöbbenése, amikor kinézve csupán egy piszkosszürke tűzfalat látott. – Mikor építették ezt ide? – kérdezte a nővértől. – Mindig itt volt – érkezett csendesen felelet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a látogatásodat!
Danke für Deinem Besuch!